|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 23 találat | lapozás: 1-23 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Mattis Teutsch János 2004. április 3.Büszkék vagyunk azokra az Erdélyből elszármazott s az európai avantgárd művészetben is nyomot hagyó művészeinkre, mint Barcsay Jenő, Mattis Teutsch János, Kemény Zoltán, Hajdu Etienne, Román Viktor, akik a párizsi és budapesti iskolák jelentős alkotói lettek, írta Jakobovits Miklós képzőművész. A fiatal Ferencz S. Apor festőművész játékos új világot teremtett. Kecskeméti kiállítása üzenetet Székelyföldről. /Jakobovits Miklós: Ferencz S. Apor kiállítása Kecskeméten. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./2005. november 19.A hetvenhárom éves Banner Zoltán változatlan lelkesedéssel dolgozik művészeti íróként, fáradtságot nem ismerő szervezőként, Erdélyben és magyarságban gondolkodóként. Jelen van a zsoboki képzőművészeti táborban, a fiatalok versmondását bíráló zsűriben, a 2005-ös Szervátiusz-díj ezt a folytonosságot jutalmazta. Munkásságának része jeles erdélyi festők – Popp Aurél, Mattis Teutsch János, Bordi András, Mohy Sándor, Kristófi János, Tóth László – életművének összefoglalása, Benczédi Sándor, Fuhrmann Károly, Haller József munkásságának méltatása, művészi emlékezések és naplók kiadása, valamint olyan átfogó könyvek köszönhetők neki, mint az Erdélyi magyar művészet a XX. században, és a Csillagfaragók, illetve a Teremtő önvédelem. Szervátiusz Jenőről írt kismonográfiája. 1976-ban jelent meg, a Kriterionnál. /Kántor Lajos: Banner Zoltán Szervátiusz-díjára. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 19./2006. március 4.Január közepétől Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Képtárában újra látható a teljes panteon alapkiállítás, amely Székelyföldről származó vagy itt jelentőset alkotó klasszikusoknak állít emléket. Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Nagy Albert művei mellett újra szerepnek Bene József (1903–1986) olajfestményei, Mattis Teutsch János (1884–1960) festett kisplaszikái, Baász Imre (1941–1991) grafikái, Plugor Sándor (1940–1999) grafikái és Varga Nándor Lajos (1895–1978) munkái. Gyárfás Jenőről, ,,a székelyek Munkácsyjáról” készül monográfia, amely az Erdélyből származó, Győrön élő Almásy Tibor művészettörténész munkája. A Képtár előterében márciustól újra beindul a fiatal hivatásos művészeket bemutató kiállítás-sorozat, amelynek kurátora Madaras Péter szobrászművész, a Művészeti Líceum tanára. /Vargha Mihály: Újra teljes a panteon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 4./2007. július 11.Banner Zoltán és a Kriterion Könyvkiadó volt a meghívottja annak a rendezvénynek, amelyet nemrég tartottak Székelyvéckén (Maros megye), az ifjúsági táborban. A megjelentek Dsida Jenő-verseket hallgathattak meg Banner Zoltán előadásában, a Kriterion által Zarándokút cím alatt megjelentetett kötetből. Az est házigazdája H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója volt, aki ismertette a kötethez kapcsolódó Erdélyi hangok című CD-t, és annak előadóját, a Békéscsabán élő Banner Zoltán művészettörténészt, előadóművészt. Banner Zoltán a vele készült beszélgetésben kifejtette, most lesz 75 éves, unalmas lenne, ha elkezdené az életrajzát mondani, a legfontosabb talán az, hogy erdélyi költő, művészettörténész és előadóművész. Szatmárnémetiben született l932. július 12-én, s nagyon korán mind a három pályán elindult. Kolozsváron volt egyetemista, dolgozott az Utunknál és egy évig a bukaresti Oktatási és Művelődésügyi Minisztériumban a Nemzetiségi Főosztályon. Ezen állások mellett körvonalozódott pályája három vonulata: a versírás, a versmondás és az erdélyi magyar művészet jelenéről és múltjáról való írásműfaja. Figyelte, hogyan fejlődött, hogyan alakult az erdélyi magyar művészet. Az anyanyelvű irodalom volt a központban. A képzőművészet ugyanolyan fontosságú, mint az irodalom, de ez nem volt benne a köztudatban, ezért Banner elkezdett műkritikával foglalkozni. Eddig harmincöt kötete jelent meg az erdélyi magyar művészetről. Mattis-Teutsch János művészetéről ő írt először könyvet. Bannernek a képzőművészet mellett volt egy rögeszméje: az erdélyi népi művészet és naiv művészet. Bandi Dezsőnek a mozgalmát nagyon nagyra értékelte és mellé állt elejétől kezdve. Csillagfaragók címen írt is egy könyvet 1972-ben. Következtek a monográfiák: Szervátiusz Jenő nevét említené, Bordi Andrást, aki a marosvásárhelyi művészeti központ képviselője volt, és végül Benczédi Sándorról és Mohi Sándorról is írt. 1990-ben jelent meg Magyarországon az Erdélyi magyar művészet a XX. században című kötete. Ezt tartja a főművének. Ez ma már könyvritkaságnak számít. Később írt egy újabb kötetet a naiv és népi művészekről, Teremtő önvédelem címmel, amely 1994-ben jelent meg Budapesten, a Hét Torony Kiadónál. Ezelőtt pár évvel kötetet szerkesztett az erdélyi művészek írásaiból Kép, eszme, látvány (Mentor Kiadó) címmel. E három kötet egy kis mikrokozmoszként magába foglalja 80 év művészetét. Művészettörténeti hármaskönyvének tartja ezeket. /Székely Ferenc: Erdélyt vittem, reménységet hoztam. Beszélgetés Banner Zoltánnal. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 11./2007. szeptember 22.Almási Tibor (sz. 1952) a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett oklevelet. 1989 óta a győri Xántus János Múzeum munkatársa, több erdélyi művész (Kósa-Huba Ferenc, Mattis Teutsch János) és a XX. századi magyar művészet történetével foglalkozó könyv szerzője. A Gyárfás Jenő (Sepsiszentgyörgy, 1857. ápr. 6. – Sepsiszentgyörgy, 1925. dec. 17.) életét és munkásságát bemutató monográfiája a festőművész születésének 150. évfordulóján jelent meg (Almási Tibor: Gyárfás Jenő. Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2007) Gyárfás Jenő, az alig húszéves festőzseni üstökösként tűnt fel képzőművészetünk egén. Tehetségét Munkácsyéhoz mérték, méltó utódaként tekintettek rá. Hazatért szülőföldjére, és otthon próbált tehetségéhez méltó magas szintű művészetet teremteni. Életútjában törést jelentett hazatelepedése. Sepsiszentgyörgyön, az erdélyi kisvárosban nem kapta meg azt a felhajtóerőt, amely a szakmai fejlődés előfeltétele. Azonban hazatelepedésével otthoni közösségét gyarapította, a helyi képtárat alapozta meg. /B. D. : Egy pompás könyv Gyárfás Jenőről. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 22./2012. március 3.Gyakorlatilag a transzszilvanizmus továbbélését, érvényét vizsgálom a művészeti jelenségekben”Banner Zoltán művészeti író, műkritikus, költő, előadóművész nyolcvan éves – köszöntjük a szerzőt – Kerek évfordulókon rendszerint összegezünk, értékelünk. Melyek voltak azok a meghatározók, amelyek irányítottak, – jó értelemben – vezethettek? – Nem tipikus az esetem – mondja Banner Zoltán --, ezért mindenekelőtt azokat a meghatározottságokat említeném, amelyek végigkísérték egész pályámat. Első: szépírói, főként költői ambíciókról váltottam át művészeti írásra, kezdetben radikálisan, tehát teljesen elhallgatva, majd két évtized után (1950–1970) visszatértem a versíráshoz is, de csak 1987-ben jelent meg első verseskötetem, az Ólomharang. Mindazonáltal a művészeti írás műfajait is, a művészettörténetet is szépírókéntkívántam művelni, kezdőként szememre is vetették ezt az idősebb képzőművészek közül néhányan. Az előadóművészetre azért vetemedtem – 1964-től rendszeresen –, mert a költő „dübörgött’’ dühöngött bennem, s legalább mások jó verseinek tolmácsolásán keresztül szerettem volna érvényesíteni ítélő-beleérző képességemet. Ez a képesség mindenképpen előnyt jelentett abban, hogy a képzőművészek habitusába bele tudjak helyezkedni, s némileg belülről is elemezni tudjam a műveiket. – A „második’’? – Mivel 1949-ben kiutasították az országból a magyar állampolgárságú László Gyulát, Entz Gézát és Felvinczi Takács Zoltánt, az egyetemre való felvételim idején, 1951-ben, és egy jó darabig később sem létezett művészettörténet szak, sőt kurzus sem. Így a történelem—filozófia szakon kezdtem meg tanulmányaimat, de még abban az évben a filozófia szak is megszűnt. Tehát esztétikára sem szakosodhattam. Végül is történelem szakos hallgatóként mélyedtem el a művészettörténeti korok és jelenségek tanulnányozásában. Minden ilyen és művelődéstörténeti szemináriumi dolgozatot én vállaltam el, ezért aztán államvizsga után, 1955-ben ott is tartottak a Bolyai Egyetem történelem—filozófia karán, hogy majd én legyek egy idő után a művészettörténet előadója. Talán az erős történelmi betekintések vagy alkati meghatározottság folytán a történelmiség tiszteletben tartása, a történeti szempont, az idő és a fejlődés iránti elkötelezettségem lett másik alapvető meghatározottsága tevékenységemnek, folyamatosan. – És harmadrészt? – Az első pillanattól tudtam, hogy engem kizárólag a magyar, ezen belül pedig az erdélyi magyar művészetérdekel, a legkorábbi korszakaitól kezdve, s kacérkodtam is mind a középkorral, mind a barokkal. De hát az ötvenes—hatvanas évek politikai, kulturális, tudományos viszonyai között ez eltemetkezést jelentett volna. Már az ötvenes évek közepén „megcsapott’’ viszont a kortárs erdélyi művészet gazdagsága és a vizuális művészetnek az anyanyelvi műveltséggel, megtartó erejével egyenrangú fontossága. Ezért – ha nem is programszerűen, de hallgatólagosan – felosztottuk egymás között a 20. századot: Murádin Jenő elsősorban a század első felével foglalkozott, én pedig a második felére összpontosítottam kutatásaimat és publikációimat. – Hatvan év az erdélyi művészetért, és Kolozsváron is, Békéscsabán is úgy, hogy az egyetemes magyar kultúráért. Nagyformátumú, koherens életmű, amely nagy lendülettel gyarapszik tovább. Hogyan oszthatnánk szakaszokra – a szerző felől? – 1953. első művészeti cikkeim megjelenése Litteczky Endréről és Popp Aurélról, tehát a szatmáriakról. A kezdet. Aztán első publikációim és körülbelül 1965 között, a szakkönyvekből való felkészülést követően elkezdődött a művészektől, a műtermekben, a beszélgetésekből tanulás. Elsősorban, mint az UTUNK ifjú művészeti szerkesztője, újságíróként gyakoroltam a szakmát. Ekkor alakult ki esszészerű stílusom. Műteremlátogatásaimban, idősek születésnapi köszöntéseiben, lírai jegyzetekben, tárlatkrónikáimban – gyakorlatilag a szaknyelvet és a művészeti jelenségek értelmezésének a módját tanultam, gyakoroltam. Ekkor még idősebb kollégák is működtek, például Ditrói Ervin, a Művészeti Múzeum igazgatója, Andrásy Edit, Pattantyús Károly, és leginkább – éppen halála előtt a legszínvonalasabban – Borghida István. Majd Engelné Szabó Ilona, ő volt a legmélyebb és legtárgyilagosabb, de sajnos nem volt túlságosan termékeny, és korán meghalt. Tőlük is tanultam, amit csak lehetett. Szemléletet Debreczeni Lászlótól is, de a szocreál szemléletet, amelyet ők szükségszerűen alkalmaztak, nem tudtam magamévá tenni. Én igyekeztem a modernség felé nyitni, és egyben színesíteni a művészeti köznyelvet. Természetesen sokat jelentettek a Magyarországról beszivárgó művészeti kiadványok, főleg a művészeti folyóiratok, a Műterem – később Művészet – és a Művészettörténeti Értesítő. Ezeken keresztül értesültünk, bár közvetve, arról, hogy: mi történik az európai művészeti életben, hiszen utazni, tanulmányutakat tenni egyszerűen lehetetlen volt. 1967-ben, 35 évesen jutottam ki először külföldre: a Szovjetunióba, két év múlva Magyarországra, majd Ausztriába. – A második korszak kezdete? – A nagyobb formák – tanulmány monográfia – iránti vágyam lassú teljesülése, 1968-1972 között. Popp Aurél atyai jóbarátom volt, úgy is, hogy apám rajztanára volt. Sokat jártam hozzá, meg is hagyta a családjának, hogyha valaha könyvet akarnak jelentetni róla, azt én írjam. Meg is írtam még 1957-ben, de a történelem belerondított első könyvem megjelenésébe. Raoul Şorban elorozta tőlem a kiadói megrendelést, vele kellett dolgoznom úgy, hogy 1968-ban teljes dokumentációmat át kellett adnom neki, és ő írta meg a szöveget a saját kincstári nacionalista szájíze szerint. Második kis könyvem Nagy Albertről és a harmadik, már teljesebb kismonográfia Mattis-Teutsch Jánosról szintén románul jelent meg először, mindhárom a Meridiáne Kiadónál. Csak amikor a Kriterionnál elindult a művészeti monográfiák sorozata, akkor láthatott nagyvilágot a Mattis-Teutsch könyv. Ez volt tehát az első magyar nyelven megjelent könyvem, 1972-ben, és jelentem alássan ekkor már 40 éves voltam... Ha a szépirodalomnál kötöttem volna ki, talán már a harmadik vagy negyedik kötetemnél tarthattam volna, mint nemzedéktársaim, sőt, mint a fiatalabbak. – A harmadik korszak? – Mondjuk első magyarul mejelent könyveimtől, és egyben első szerzői sikereimtől – Mattis-Teutsch, Csillagfaragók, Szervátiusz Jenő –, tehát 1972–74-től 1988-ig, emigrációmig vezethető. Ebben az időszakban nem csak monográfiák jelennek meg, hanem első szépirodalmi köteteim is: első verskötetem (Ólomharang, 1982) és a széleskörű visszhangot vert Kié vagy, Ausztrália? Ráadásul ekkor jutok előadói művészi pályám csúcsára: Bartók-estemmel, Szarvas-ének, 1970, a Petőfi a hídonnal 1972-ben, a Lakomával 1975-ben, a Tűzkörrel 1978-ban stb. – Ebben a másfél évtizedben tudatosan és tervszerűen kívánom a magyarországi és az európai műveszeti köztudat elé tárni az erdélyi művészet velük egyenrangú minőségeit, és noha alig lehet ezt kifejteni: mégis, örökké sejttetni az erdélyiség, az erdélyi gondolat és lélek megtestesülését. Gyakorlatilag a transzszilvanizmus továbbélését, érvényét vizsgálom a művészeti jelenségekben, és mire 1987-ben eljut hozzám a budapesti Képzőművészeti Kiadó megrendelése a „nagy könyvemre’’ (Erdélyi magyar művészet a XX. században, 1990), ki merem mondani pédául a „székely festőiskola’’ létezését. Azóta többbször is kifejtettem a jelenséget szóban és írásban, és világosan kirajzolódik elém az erdélyi magyar művészet utolsó 85 évének a földrajza, szellemi térképe. Erről is beszélek majdnem minden magyarországi kiállítás-megnyitómon. Az UTUNK művészeti szerkesztését nagy élvezettel végeztem, nagyon szerettem a munkámat, s azt hiszem, a kollégák is szerettek, hiszen pontosan tudtuk egymásról, ki kicsoda és mit akar. Létay Lajos megértésének köszönhetően nemcsak szerkesztőként, hanem előadóművészként is rengeteget utazhattam (az országban), mozzanataiban tapasztalhattam meg a nemzedékek, stílusok, szemléletek, ízlés, közönség változását, a művészeti élet kibontakozását. Persze korlátaim is ekkor jelentkeztek: értésem és ítélőképességem az avantgárd második hullámánál megtorpant, a hetvenes évektől kezdődő egyetemes trendek követésére (felismerésére), elemzésére képtelen vagyok, bár igyekszem minden új jelenséget feldolgozni. Várom az új művészetíró nemzedéket, hogy ezt a kort úgy kövesse, mint én az enyémet. Te már ide tartozol, s ennek nagyon örülök. – És a negyedik? – Szükségszerűen új, negyedik korszak kezdődik 1988-as elköltözésemmel, noha csak a lakáscímem és telefonszámom változott. Amúgy – felölelve persze tisztességgel befogadóim, Békés megye művészeti feladatait –, ugyanazt folytatom, amit félévszázada megkezdtem. Egyre-másra írom az erdélyi művészek kisebb-nagyobb monográfiáit, de igazából legfőképpen az összefoglalás, a behordás feladatai érdekelnek. Örülök, hogy egyfajta „művészettörténeti hármaskönyvet’’ már magam után hagyhatok: 1. Erdélyi művészet a XX. században (1990), Teremtő önvédelem. Az erdélyi magyar naivok művészete (2005), 3. Szó, eszme, látvány. Ötven erdélyi magyar művész írásai (2002). De szeretnék még külön az elmúlt ötven év szobrászatáról írni egy könyvet, illetve kimerítően kifejteni a képzőművészeti transzszilvanizmus történetét, fogalmát, dimenzióit. Talán szerkesztői és művészetírói munkásságom személyes hangú emlékiratát is meg kellene írni, úgy, mint a most megjelent pódiumnaplót. Banner Zoltán (művésznevén egy ideig Beleznay) 1932. július 12-én Szatmárnémetiben született. Szülei dr. Banner Antal és Unger Ilona; felesége Papp Mária, zongoratanár (1962); gyermekei Zsófia (1965), Géza (1970). Középiskolai tanulmányait a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte (1951). 1955-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi kara Történelem–Filozófia tanszékén szerez bölcsészdiplomát. 1955-től 1957-ig ugyanott tanársegédként tevékenykedett, majd főelőadó a bukaresti Oktatás- és Művelődésügyi Minisztérium nemzetiségi főosztályán (1957–1958). 1958 és1987 között a kolozsvári Utunk című irodalmi-művészeti hetilap művészeti rovatvezetője. 1988-tól Magyarországon él. Főmuzeológus a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban (1988–1999). 1994-től 1997-ig a Tessedik Sámuel Főiskola Vizuális-nevelési Tanszékének tanszékvezető tanára. Kutatási területe a XX. századi és a kortárs magyar művészet, különös tekintettel az erdélyi magyar és a Békés megyei régió művészetére. Tevékenységét három területen fejti ki: művészeti íróként-művészettörténészként, költőként és előadóművészként. Több mint ezer tanulmány, cikk, katalógus-előszó szerzője, rádió- és TV-műsorok szerkesztője illetve szereplője. Művészetszervezői tevékenysége kiemelkedő, mind Romániában, mind Magyarországon számos képzőművészeti kiállítást rendezett, művészeti katalógust szerkesztett; rádióban, televízióban is bemutatta, népszerűsítette és népszerűsíti ma is az erdélyi 20. századi művészeti alkotásokat. Negyvennyolc könyve jelent meg. Jelentősebb képzőművészeti tárgyú művei: Mattis-Teutsch János, Szervátiusz Jenő, Mohy Sándor, Furhmann Károly, Benczédi Sándor (monográfiák). Erdélyi magyar művészet a XX. században (1990), Teremtő önvédelem (Erdélyi magyar naiv művészet, 1995), Szó, eszme, látvány (50 erdélyi művész a művészetről, 2002). Főbb szépirodalmi művei: Csillagfaragók (1972), Kié vagy Ausztrália? (1979), Ólomharang (versek, 1982), Vincellér-ének (versek, 2002), Örvendjetek némaság lovagjai! (pódiumnapló, 2007). Előadóművészként 1964-től lép fel rendszeresen hazai és külföldi pódiumokon. A legnagyobb sikert a Petőfi a hídon című előadóestje jelentette. Négy előadóestjéről hanglemez is készült. JÓZSA ISTVÁN Szabadság (Kolozsvár) 2012. november 26.Megnyílt az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállításaA sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum lovagtermében nyitotta meg első kiállítását szombaton az októberben létrehozott Erdélyi Művészeti Központ. Kelemen Hunor, volt kulturális és örökségvédelmi miniszter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a megnyitón elmondta, az erdélyi magyarság elmúlt 23 éve az intézményépítésről szólt, de a kortárs képzőművészeti múzeum eddig hiányzott az intézmények közül. Korábban kolozsvári, marosvásárhelyi helyszínben is gondolkoztak, de kiderült, hogy csak olyan helyen lehet életre hívni az intézményt, ahol ehhez megvan az önkormányzat támogatása. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója arról számolt be, hogy az intézményt létrehozó októberi adminisztratív döntés után a szakmát is meg kívánták nyerni a múzeumalapítás gondolatának. Ezért szervezték a kiállítást azokból az alkotásokból, amelyek máris az intézmény rendelkezésére állnak. Az igazgató hozzátette, a most kiállított anyagot kibővítik, elkészítenek egy katalógust, és a tárlatot Erdély más nagyvárosaiban is kiállítják. Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke a kiállítás megnyitóján elmondta: a mostani válogatás rendezőelve az volt, hogy a már nem élő, vagy az elszármazott erdélyi magyar művészektől mutassanak be egy-két alkotást. „Sokkal gazdagabbak vagyunk, mint ahogy ez a köztudatban él” – vonta le a következtetést Kántor Lajos. A kiállítás az erdélyi alkotók közül mások mellett Nagy Albert, Mattis-Teutsch János, Baász Imre, Plugor Sándor, Gergely István, Jecza Péter, Nagy Pál, Sükösd Ferenc, Gazdáné Olosz Ella, Hervai Zoltán, Bocz Borbála, Kós András munkáit mutatja be. Szabadság (Kolozsvár) 2013. február 18.Erdélyi életművek tárlataKolozsváron szervez kiállítást az Erdélyi Művészeti Központ, a tárlatnyitót február 22-én tartják a Minerva Galériában. A központ a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum legfiatalabb belső osztálya, amely tavaly szeptemberben született, azzal a szándékkal, hogy feltérképezze, gyűjtse, feldolgozza, kutathatóvá tegye és kiállítások keretében bemutassa az 1945 után Erdélyben született reprezentatív – elsősorban magyar – képzőművészeti (élet)műveket. Mint Vargha Mihály, a múzeum igazgatója közleményében rámutatott, a kezdeményezők végső célja, hogy a központ önálló gyűjtőkörű múzeummá fejlődjön. Tevékenységét szakmai kuratórium elemzi és irányítja, amely székelyföldi, kolozsvári és partiumi szakemberekből áll. Az intézmény létrehozatalának terve már a rendszerváltás óta búvópatakként jelen van az erdélyi képzőművészeti életben, működésének komoly előzménye a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh, a csíkszeredai KOKEM, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vagy a sepsiszentgyörgyi Etna Alapítvány működése. Az olyan nagy erdélyi művészek, mint Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Mattis-Teutsch János, Nagy Imre, Nagy Albert vagy Kós Károly életműve már múzeumi törzsanyag. A központ célja a második világháború utáni, modern és kortárs erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Feladata továbbá az alkotók hagyatékának szakmai ápolása, művészetük átmentése a jövő generációi számára. A Székely Nemzeti Múzeum kezdeményezésére 2011 őszén országos „küldöttgyűlést” tartottak Erdély fontos művészeti központjaiból meghívott szakemberek közreműködésével. „Valamennyien egyetértettünk egy bázisintézmény létrehozásának szükségességében. Mindenki számára világossá vált, hogy ezt a múzeumot csak erős magyar képviseletű önkormányzatok tarthatják fenn, tehát Székelyföldnek mint belső anyaországnak kell vállalnia a kezdeményező szerepet” – fogalmazott Vargha Mihály. Mint írta, Sepsiszentgyörgyre esett a küldöttek választása, az indokok között szerepelt a Gyárfás Jenő Képtár gazdag modern és kortárs anyaga, a képtár 1980–90-es évekbeli kiemelt szerepe is. A kezdeményezőknek az is fő szándékuk, hogy a készülő programokat, kiállításokat – hálózatban gondolkodva – Erdély fontosabb városaiban is bemutassák. Eddig szép adományokat kaptak Stuttgartból, Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról; Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma biztosította a működési költséget. Az idénre tervezik az ideiglenes székház tatarozását és igyekszenek a gyűjteményt bemutatni a szakmának és a nagyközönségnek. „Azt kívánjuk, hogy az EMüK megalakulása, működése, a kiállítások és a nyomtatványok szakmai színvonala felkeltse az alkotók, művészetbarátok, mecénások érdeklődését törekvéseink iránt, és segítségükkel a minőség nevében tudjunk erősödni, szépülni, gazdagodni az erdélyi magyar közösség hasznára és épülésére” – fogalmazott Vargha. A kolozsvári tárlatnyitón megnyitóbeszédet mond Kántor Lajos műkritikus, az esemény házigazdája: Tibori Szabó Zoltán. Krónika (Kolozsvár), 2013. február 20.Az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállításaA 2012 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Vargha Mihály szobrászművésznek az elnökletével megalakult Erdélyi Művészeti Központ (EmüK) gyűjteményéből – festmények, grafikák, szobrok, textilmunkák – nyílik kiállítás február 22-én, pénteken délután 5 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.). A 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretében működő Gyárfás Jenő Képtár törzsanyagából és az EmüK létrejötte óta adományként kapott műalkotásokból rendezett nagyszabású, Jakobovits Miklós emlékének szentelt, bemutatkozó tárlat betekintést nyújt a nagyon fiatal művészeti létesítmény rendkívül értékes gyűjteményébe. Az 1945 utáni Erdély jelentős képzőművészeti alkotásait felvonultató kiállításon a közönség többek között Nagy Albert, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mattis Teutsch János, Mohy Sándor, Kós András, Miklóssy Gábor, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Varga Nándor Lajos, Tóth László, Baász Imre, Gy. Szabó Béla, Plugor Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Gergely István, Benczédi Sándor, Román Viktor, Pallos Sch. Jutta, Cseh Gusztáv munkáit tekintheti meg. A központ tulajdonát képező anyag a tárlat idejére a gyűjtőktől kapott, jellegzetesen kolozsvári, Fülöp Antal Andor, Kovács Zoltán, Incze János Dés, Györkös Mányi Albert szignálta munkákkal is kiegészül. A nagy érdeklődéssel várt kiállítást – kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – Kántor Lajos műkritikus nyitja meg. A rendezvény házigazdája Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke. N. J. Szabadság (Kolozsvár), 2014. február 19.Intherethnia: 2015-ben mindenki otthon lesz KolozsváronIntherethnia – Magyarok Európa Ifjúsági Fővárosában címmel tanácskozást tartottak kedden a kolozsvári magyar közélet képviselői. A Sapientia egyetem új épületében tartott konferencia apropója, hogy 2015-ben Kolozsvár viseli a megtisztelő Európa Ifjúsági Fővárosa címet. Mivel és hogyan tud hozzájárulni a kincses város magyar közössége ehhez az egy éven át tartó rendezvényfolyamhoz, amelynek végén – a remények szerint – Kolozsvár fiatalos, dinamikus és vonzó városként rajzolódik ki Európa mentális térképén? Erre a kérdésre keresték a választ a konferencia résztvevői. Hogy az Ifjúsági Főváros nemcsak a fiatalok és nemcsak a tősgyökeres kolozsváriak szívügye, mi sem bizonyította jobban, mint a nagy érdeklődés és a rengeteg ötlet, tanács és ajánlat a Sapientia egyetemen tartott megbeszélésen. Fiataloktól a nyugdíjasokig sokan jöttek észrevétellel, programtervvel vagy egyszerűen csak segítséget ajánlottak fel a következő évi nagy hajrára. Ifjúsági tájfutó-versenyt, templomok közötti zarándoklatot, éjszakai buszjáratokat, utcaszínházat és utcazenész-fesztivált, Mattis Teutsch János kiállítást és ifjúságszociológiai konferenciát, alternatív, többnyelvű istentiszteleteket, Kolozsvár programkínálatát összegyűjtő portált szeretnének a kolozsvári magyarok városukban látni 2015-ben, amikor a kincses város Európai Ifjúsági Fővárosa lesz. A sor természetesen itt nem zárul le: Farkas András, a projektet menedzselő SHARE Kolozsvár Föderáció vezetője csak most kezdte meg írni és összegezni azt a hatalmasnak ígérkező listát, amelynek alapján megszervezik, strukturálják majd a jövő év rendezvényeit. Az Ifjúsági Főváros – mondta Farkas András – lényege éppen abban rejlik, hogy nem egy központi szerv találja ki és osztja le a programokat, hanem olyan a struktúrája, mint egy százlábúnak: a civil szféra, az egyházak, az ifjúsági szervezetek, a nemzeti közösségek, az önkormányzat, a politikum és persze az egyének tartják majd mozgásban. A konferencián jelen volt Répás Zsuzsanna, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára is, aki az anyaország teljes támogatásáról biztosította Kolozsvárt ebben a projektben. Az államtitkár asszony példaértékűnek nevezte azt, ahogy a város magyarsága évről-évre megszervezi a Kolozsvári Magyar Napokat, valamint azt is, hogy az Ifjúsági Főváros kezdeményezés szintén egy magyar csapattól indult el, amelybe bekapcsolódtak román civil szervezetek és a városi önkormányzat is. „Nagyon örülök, mert a projekten közösen munkálkodó fiatal generáció ezzel azt bizonyítja, hogy túl tud lépni a régi ellentéteken” – mondta Répás Zsuzsanna. Horváth Anna: a sokszínűség erőforrás Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere szerint a 2015-re megítélt ifjúsági főváros cím soha vissza nem térő lehetőség Kolozsvárnak arra, hogy ismertté váljon az európai ifjúság körében, megmutassa a nemzeti sokszínűségéből származó értékeit. A kolozsvári közösségeket is megtaníthatja arra, hogy a békés egymás mellett élés gyakorlata mellett immár értéket is lássanak a sokszínűségben. „Érezzék, hogy ez a sokszínűség erőforrás, amivel kevés európai város rendelkezik" - fogalmazta meg a célt Horváth Anna alpolgármester, hozzátéve, hogy a jeles év végén, az Ifjúsági Főváros méltó zárómozzanataként Kolozsváron szeretnék megrendezni a 2015-ös taizéi találkozót. Magdó: visszaszorítani a múlt árnyékait Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja arról beszélt: 2015 lesz a nagy lehetőség arra, hogy a múlt árnyékait visszaszorítsa a város. Ugyanakkor a kapcsolatépítés kiváló alkalma is, hisz a kolozsváriak már fel is vették a magyarországi ifjúsági szervezetekkel a kommunikáció fonalát. „Az Ifjúsági Főváros egyik célja a mi szempontunkból az, hogy megmutassuk Európának: Kolozsvár magyar város is, amelynek életében, kultúrájában a magyar közösség meghatározó szerepet játszik” – mondta a főkonzul. Tonk Márton, a Sapientia egyetem dékánja máris öt rendezvényt sorolt fel, amely a kolozsvári egyetemi közösség javaslatára a tudományos vonulatot erősíti majd az Ifjúsági Fővárosban: többek közt azt, hogy a magyar Országos Tudományos Diákköri Konferencia egy részét – első alkalommal - az anyaország határain kívül, Kolozsváron tartják majd. Bodor László, az RMDSZ főtitkárhelyettese arra hívta fel a figyelmet, hogy szükség van az egész erdélyi régió fiatalságának bevonására, ezáltal fogja minden erdélyi magyar magáénak érezni az Ifjúsági Fővárost. Székelyföldi és partiumi ifjúsági rendezvényeket is be kell emelni a projektbe, vélekedett Bodor László. Gergely Balázs: felelősség is Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke azt hangsúlyozta, hogy a 2015-ös évvel járó cím nemcsak lehetőséget, hanem felelősséget is magában hordoz. „Most van itt az alkalom, hogy megmutassuk, milyen kincsek rejlenek a ’kincses város” ládájában” – fogalmazott, hozzátéve, reméli, hogy a Mátyás-szoborcsoport elé, a magyarok tiltakozása ellenére kihelyezett „Iorga-tábla” eltűnik 2015-re. Ugyanakkor ígéretet tett, hogy a jövő évi Kolozsvári Magyar Napok az Ifjúsági Főváros jegyében zajlanak majd. Talpas Botond, a Magyar Ifjúsági Konferencia regionális elnöke azt mondta: van egy „magyar főváros-része” is ennek a projektnek. Próbatétel ez ugyanakkor, mondta, hisz a Kárpát-medencében Kolozsvár az első város, amely ezzel a címmel büszkélkedhet. A legfontosabb hozadéka a 2015-ös évnek mégis a következő évtized lesz: ha minden jól megy, az Ifjúsági Főváros örökre megváltoztatja Kolozsvár státusát Európa mentális térképén. A végső cél a fiatalok számára vonzó, dinamikus, kellemes élményeket hagyó város képének kialakítása, ahol jó lenni és még jobb visszatérni. T. Koós Imola maszol.ro, 2015. január 23.Kosztándi Katalin és Kosztándi Jenő laudációjaAz idei Háromszék Kultúrájáért Díjat a kézdivásárhelyi művész házaspár: Kosztándi Jenő és Kosztándi Katalin veheti át. A szervezők arra a megtisztelő feladatra kértek, hogy én mondjam a díjazottak laudációját. Ami személyi érintettségem okán nem könnyű feladat. Érintett vagyok, mert Katica néni és Jenő bácsi tanáraim voltak a kézdivásárhelyi rajziskolában. Ők „fertőztek meg” művészettel, az ő irányításuk és példájuk hatására döntöttem a művészeti pálya mellett. Később is irányítóim, mentoraim voltak a kiváló Vetró házaspárral egyetemben. Egykori tanáraimat laudálni nehéz feladat azért is, mert hogyan tudhatnék én pár perc alatt dicsérni két olyan embert, akiknek nemcsak a hivatásomat, de talán a világnézetemet is köszönhetem? Hogyan lehet belesűríteni egy laudációba azt a sok törődést, amit rám pazaroltak, azt a sokszínű tudást, amit nekem átadtak? Én őket mindenekelőtt pedagógusként látom, mert így jelentek meg az életem képernyőjén akkor, amikor a legfogékonyabb az ember: gyermekkorban. 1972-ben kerültem a frissen alapított kézdivásárhelyi rajziskolába, egy igazi boszorkánykonyhába, ahol a színek, formák, vonalak világa elvarázsolt, és velük egy életre szóló barátságot köthettem. Ennyi év távlatából világosan látom, hogy ennek az életre szóló barátságnak egyetlen fontos komponense van: a tanár. Az a tanár, aki logikusan, következetesen, módszeresen magyaráz, de mondandóját mindig humorral és kreativitással fűszerezi. És az az oktató, aki a tananyagot maga is gyakorolja: mi, kisdiákok az órákon átadott tudást rögtön láttuk testet ölteni a Jenő bácsi vásznain és a Katica néni akvarellpapírjain, szénrajzain. Én, ha a szívemet kibeszélem, sem tudom elmondani, hogy mit jelentett nekünk ez! Mennyire fontos volt, hogy a színek lélektani hatását vagy a kompozíciós erővonalakat, egyszóval az órán tanítottakat rögtön viszontláttuk a múzeum kiállítótermeiben vagy tanáraink műtermében a festőállványon. És mennyire fontos volt számunkra, hogy a technikai tudás mellett módszeresen kaptuk az elméleti felkészülést is esztétikából, művészettörténetből, de pszichológiából is. És mindezt igen magas szinten, nagyon korszerűen átadva. A sors úgy hozta, hogy nekem sikerült képzőművésszé lennem. Ennyi év távlatából is elmondhatom, hogy az egyetemen sem kaptunk különb, jobb képzést, mint akkor, a hetvenes évek elején a kézdivásárhelyi kantai gimnázium harmadik emeletén a rajzteremben! Ma sem tudom megmagyarázni magamnak, honnan volt a Kosztándi házaspárnak annyi energiája, lelkiereje, hogy tudását olyan önzetlenül adja át tanítványainak, és műveikben, alkotásaikban is maradjon elégséges töltet. (A vizuális nyelv a kommunikáció egyik formája: ha elmesélek egy képet, egy rajzot, egy szobrot, nem biztos, hogy meg is tudom alkotni! Ezért nagyon kevés azon jó művészek száma, akik jó pedagógusok is. A nagy művész és a legendásan jó művésztanár nagyon ritka.) Tudtuk, láttuk gyerekszemmel, hogy a művészetből nálunk megélni nem lehet. Muszáj tanárkodni, kirakatot rendezni, önképzőkört vezetni vagy múzeumban dolgozni, és „mellette” lehet alkotni. Sokszor a munkanap, az órák után már alig marad az embernek ereje. Hogy még egy fárasztó nap után alkotni is? Hogyan bírták művésztanáraink ezt a nagy munkát: a maximumot nyújtani órákon is és a műteremben is? Én sok év távlatából kezdem sejteni a választ: volt bennük szeretet! Szeretet diákjaik és az emberek iránt. És volt szeretetből táplálkozó elhivatottság a művész szakma iránt. A mondanivaló kikívánkozott. Az igazi művész a kor pulzusán tartja a kezét. Nemcsak szépet kell modani, hanem az igazat, a valódit is. „Aki alkot, visszafelé nem tud nézni. / S ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / Míg felzárkózik mögé a világ.” (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) Az önképzőkörök, szakórák sokszor este későn végződtek, és nekünk, kisdiákoknak valahogy nem akaródzott hazamenni! Nemegyszer volt olyan, hogy Jenő bácsit, Katica nénit hazakísértük, mert volt erejük, kedvük az utcán menve, bandukolva is tanítani: tőlük tudjuk, hogy miért lehet szép a málladozó vakolat a házfalakon, a ködbe vesző zúzmarás fasor, egy autóbuszra váró ember sziluettje, Giacometti szobrai, Mattis-Teutsch János Lélekvirágai, az udvarterekből kiszűrődő est fényei... Tanáraink ontották a tudást, a jókedvet. A korrektúrákat anekdotákkal, adomákkal fűszerezték, ma is emlékszem a legendás Miklóssy Gáborhoz fűződő történetekre, amelyeket Jenő bácsi nemcsak jól adott elő, hanem szellemesen alkalmazott is rajtunk, tanítványain. És akkor méltatlanul hagyom a végére a Kosztándi házaspár képzőművészeti életművét, amely most kezdi megkapni az őt megillető előkelő helyet az erdélyi képzőművészetben. Most kezdenek szerveződni azok az összegző kiállítások és a kísérő katalógusok, amelyek feltérképezik az elmúlt 70–80 év erdélyi művészetét. És kedves tanáraim ott vannak műveikkel az őket megillető előkelő helyen. A gyermekkori elfogultságomat félretéve, a kortárs művészettörténész nagyítóján át is látszik, hogy a Kosztándi házaspár művészete nemcsak háromszéki, erdélyi, hanem európai mércével is mérhető, mert mélyen gyökerező, hiteles mondanivalójú és emberközpontú! Kovászna Megye Tanácsa nevében nagy tisztelettel és szeretettel átadjuk Kosztándi Katalinnak és Kosztándi Jenőnek a Háromszék Kultúrájáért Díjat! Kívánunk erőt, egészséget, soha ki nem fogyó ihletet és alkotókedvet, hogy még sokszor örvendeztessenek meg bennünket mély emberszeretetből fakadó művészetükkel. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. április 4.Sors és jelképFejezetek az erdélyi magyar képzőművészet történetéből 1920–1990 A magyarországi kulturális élet nagy összművészeti eseménye, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő rendezvényeként április 24-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílik az erdélyi magyar képzőművészetnek szentelt Sors és jelkép elnevezésű kiállítás. A tárlat páratlan a maga nemében. Erdély művészete ekkora figyelemnek még sosem örvendhetett, minden eddiginél nagyobb merítésű, átfogóbb, sajátos szempontú válogatást visznek közönség elé. A kiállítás több mint félszáz magyarországi, romániai, németországi köz- és magángyűjtemény kollekcióiból kölcsönzött munkákat. Minderről a tárlat kurátorával, Szücs György művészettörténésszel, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettesével beszélgettünk. – Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot. – Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989-1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljöveteléhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. Számos galériával vagyunk kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy az április 24-én nyíló kiállítás nyitva tartása alatt szatellitkiállításokat rendeznek, a weblapon egymásra tudunk hivatkozni, és a hálózat egy kicsit gazdagítja ezt az egyébként is nagy kiállítást. – Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában? – Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az ’50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek, Nagy Pál, Balázs Imre, Zsigmond Attila és számos jeles társuk révén. Kolozsváron grafikai iskoláról szoktunk beszélni Banner Zoltán nyomán, és valóban, a ’60–70-es években az ottani képzőművészeti főiskola hatásaként is robbanásszerűen tör fel Cseh Gusztáv, Árkossy István és a többiek csapata. Így is össze lehetett volna rakni az anyagot, de mégis azt gondoltuk, hogy az erdélyi magyar művészet fogalmát úgy szerencsésebb letapogatni, ha olyan tematikus egységeket állítunk össze, amelyeken belül a kérdésfelvetés a tematikus tartalmakra vonatkozik. Ilyen például a tájfestészet és a tájban munkálkodó ember. Ez kissé sztereotip módon társul az erdélyi művészethez. Próbáljuk végigkövetni a Nagybányáról kiinduló, illetve az azzal párhuzamos szálakat, mint amilyen Nagy István művészete, és folytatjuk Szolnay Sándorral, a marosvásárhelyiekkel, egészen a ’80-as évekig. Igyekszünk felmutatni, hogy a táj mint gondolat, mint kifejezési lehetőség, mint hordozó hogyan változik az évtizedek során. Akárcsak egy életművön belül is milyen változások lehetnek. Pittner Olivér például a 30-as évek legelején, amikor Dél-Amerikából hazaköltöznek, konstruktív, kristályszerű alakzatokat fest, viszont Marosvásárhelyen már organikus, furcsa, szürreális hatású gyökereket. Tehát egy-egy mikrokörnyezetet is érdemes megvilágítani. A marosvásárhelyi vizsgálódások irányai ekképpen felsokasodnak. Az absztrakt irányába elnyúló sajátos mikrokörnyezetet ismerünk például Albert Lászlónál, Nagy Pálnál, szóval ilyen értelemben ott más a közeg. Ezeket végiggondolva, egyazon kiállítási térben látható az a mozgás, ami a tájfestészetet mint problematikát hordozza. Hasonló módon nézzük meg a húszas évek avantgárdját, a húszas-harmincas évek klasszicista törekvéseit, Szolnay Sándort, Jándi Dávidot Nagybányán, Fekete József szobrászt, akivel kicsit az art deco irányába megyünk el. Lesz szociális piktúra, ahol a társadalomkritika is megjelenik, mondjuk Leon Alexnél, szóba jöhet Gy. Szabó Béla Liber Miserorum metszetkönyve, tehát az ábrázolásból korábban kiszorult harmadik világ, vagy a "negyedik rend" művészete, ahogy Dési Huber István fogalmazott, de ugyanakkor belép az utópia is, hiszen Mattis Teutsch János, akit avantgárdistaként ismerünk már a 10-es években, és egyrészt Bukaresthez, másrészt Németországhoz, harmadrészt a Kassák körhöz is kapcsolódott, ekkor már nagy konstruktív freskótervekkel, utópikus megnyilvánulásokkal jelentkezik. – Többnyire lezárt életművek kerültek szóba. Ma élő alkotók művei lesznek-e a kiállításon? – Természetesen. Az volt az elv, amit különben nem túlzottan szigorúan tartottunk be, hogy lehetőség szerint legyen néhány olyan 90 utáni mű, akár áttelepedett, akár otthon maradt alkotóktól, amely éppen a kilencvenes váltásra reflektál. Az áttelepedett művészeknél is az otthon készült alkotásokra koncentráltunk, hogy abban a kultúrkörben, az ottani kiállítási szisztémában, szellemi közegben született alkotások beszélgessenek egymással. És ahogy közeledünk a kilencvenes év határáig, sokan képviselik a '84 körülre nagyjából eljött MAMŰ Társaságot. Krizbai Alex, Nagy Árpád Pika, Elekes Károly és társaik több Vásárhelyt készült munkája lesz látható a kiállításon. Sajnálatos módon a '91-ben meghalt Baász Imrének azok a dokumentumai már nem kerülnek be, amelyek a Szent Anna-tavi performance fesztivál indításánál vagy a 90-91 körüli szervezéseiben születtek. Viszont a Kalevala időszakában készültek és a későbbi megújító grafikák, a rácsos, hálós szimbolizmus művei szerepelnek. – Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe? – A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindenik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet. – A nagyközönséget elsősorban a kiállítás érdekli, de természetesen mint minden ilyen jelentős rendezvénynél, lesz kísérőanyag is. Egy nagy, átfogó katalógus is készül. Az sem kis munka. – Dokumentáljuk a kiállítást. De valójában a katalógus lesz maradandó. Nem a tárlat leképezése egy az egyben. Bár a kiállítás szerkezetét a műtárgylista előtt föl fogjuk tüntetni, hogy kiderüljön, milyen struktúrában mutattuk be az alfabetikus sorrendben közreadott anyagot, ez inkább egy problémafelvető, tanulmányi katalógus. Azt kértem a szerzőktől, hogy egy-egy problémát, korszakot modellszerűen villantsanak fel, és a jelenségeket próbálják reflektíven nézni. Az idősebb nemzedékből például Gazda József és Banner Zoltán személyes emlékeket is be tudott keverni a szövegébe, ami már forrásértékű. Olyanokat például, hogy egy-egy kovásznai tárlat vagy egy-egy marosvásárhelyi lapszám milyen kompromisszumok árán jöhetett létre. A katalógusba így személyes fotók is be tudnak kerülni. Ettől talán életszerűbbé válik, közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a több szakaszra oszló korszakot. – Végül egy személyesebb jellegű kérdés. Hetek óta ezzel kelsz, ezzel fekszel, annak idején a Nemzeti Galériában rendezett nagybányai kiállítás hozott számodra sok szakmai elismerést. Ettől is ilyesmit remélsz? Bár azt is említetted, vitát is szülhet a rendezvény. – Nagybánya egy más kérdés volt. Csorba Géza akkori főigazgató-helyettessel társrendezőként csináltuk azt a kiállítást, de mivel a kutatásokat én tovább folytattam, és számtalan kiállítás, kiadvány, megnyitószöveg, cikk született ebben a témában, az valahogy rajtam ragadt, és indulásként nagyot lendített rajtam. Ez a kiállítás talán szerencsés időben egy olyan összegzés lehet, ahol én már semmiféle szakmai vagy más elismerésre nem számítok. Ettől én nem változom, viszont az biztos, hogy maga a Nagybánya-kutatás mindig egy erdélyi kutatással is együtt járt. Most lehetőség nyílik arra, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezzem a nagybányai megújulási szakaszokat, illetve folyamatokat, és olyan rendszerbe tudom fogni a párhuzamos, egyéni élményeimet, művészekkel való barátságot, kiállítások megnyitását, műteremláto-gatásokat, ami által az erdélyi kultúra, illetve művészettörténet folyamatos átélése, kutatása a magam számára is történeti összefüggésbe kerülhet. Leírva, végiggondolva én magam is tágabb és mélyebb rálátást kapok erre a nagyon hosszú XX. századi korszakra. – Túl az érzelmeken, vannak olyan vélemények, hogy az erdélyi művészetet némiképp a provinciával azonosítják. A kiállítás, illetve a kiadvány ezt mennyiben tükrözi vagy cáfolja? – Nyilván a nézőpont budapesti. Mint mondtam, a kiállításba és a katalógusba bevontam az erdélyi művészettörténészeket is, de a munkatársainkkal próbáltunk egy olyan kiállítást összerakni, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy minden évtizedben, minden korszakban, minden generációban volt néhány olyan művész, aki minimum a magyarországi kiemelkedő művészekkel párhuzamosan azonos minőséget hozott létre, és alkalmanként akár európai nívón is tudott szerepelni. Ilyenformán a megszokott átlagművészetet nem akartam bemutatni. Nem akartam, mert félrevezető lenne kiállítani az ’50-es évekbeli, szocreálnak nevezett propagandaművészetet, vagy a későbbiekben modernizmussal egy kicsit felfejlesztett, szintén szocialista realista nézőpontot, hanem azt próbáltuk elérni, hogy a budapesti vagy a külföldi látogató meghökkenve úgy érezze, itt most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki. Természetesen számos olyan műtárgy lesz, amely az építéssel, a szociális munkával kapcsolatos, vagy egy-egy tartományi tárlaton üdvözölt tematikájú mű, de mai szemmel sem bántó kompromisszum. Nagy Albertnél például, aki az erdélyi művészetben sokakra hatott, az építés soha nem kimondott szocreál, nála a munkásábrázolásnak mindig részben ironikus, részben drámai megjelenése van, ahogy Derkovits Gyulánál is elmondható ez. Vagy van például Ferenczi Noéminek egy Rőzsehordója, amit ugyancsak kiraktunk, hiszen ő a ’20-as években dolgozott, élt Erdélyben. Ziffer Sándorral állított ki. Ferenczi Noémi munkaábrázolása se az a fajta propaganda vagy kultuszművészet, amit nem szeretünk. Summázva azt gondolom, hogy reményeink szerint ez mind a budapesti, mind a nemzetközi tájékozatlanabb közönséget meghökkentő, érdekes, minden szekcióban valamiféle élményt, izgalmat nyújtó tárlat lesz. Nem névsorolvasás, és nem egy olyan mechanikus tárlat, hogy összeírjuk a 300 legjelentősebbnek tartott művészt és évtizedenként mindenkitől kirakunk egy művet. Bizonyára egy olyan kiállítást is meg lehetne nézni, de úgy éreztük, hogy ez akkor semmiről nem szólna. Így viszont, hogy egy szerkezetet, egy olvasatot, fejezeteket adunk ennek a ’70 évnek, talán a nézők fejezetenként egy-egy dologra, problematikára jobban koncentrálni tudnak, és a későbbiekben talán más erdélyi művészeket is látva, igazítani, illeszteni tudják ennek a képzeletbeli utazásnak az egyes állomásaihoz. – A budapesti idegenforgalmi csúcs idején is nyitva lesz a kiállítás? – Április 24-től augusztus végéig tart nyitva, pont a nagy turistaszezonban. Talán Erdélyből is sokan, esetleg éppen csoportosan is megtekinthetik. Már az elején felmerült az is, hogy milyen jó lenne ezt a kiállítást vagy valamelyik változatát Erdélyben is valamilyen módon bemutatni, de helyproblémákba ütköztünk, mert ez több mint 400 művet tartalmazó kiállítás, még akkor is, ha Cseh Gusztáv Hatvan főember című alkotása hatvan kisgrafikát jelent, vagy Nagy Imrének néhány portrésorozata akár egy húszas tétel lenne. Ekkora kiállítási tér Erdélyben sajnos nincs. Viszont a redukció is véges, hiszen ha az anyagot felére, harmadára csökkentjük, akkor már nem erről a kiállításról beszélünk. Egyébként az erdélyi anyagot sem látta senki így egybegyűjtve, az önmagában is érdekes lehetne még Erdélyben is. De legalább ennyire izgalmas lehetne a Magyarországról összegyűjtött, vagy csak a Nemzeti Galériában megtalálható jó művek gyűjteménye is. Mindezekre mi nyitottak vagyunk. Lelkesedésben nincs hiány, eddig bármelyik városban voltunk Erdélyben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, mindenhol azt mondták a szervezésbe bekapcsolódók, hogy mennyire jó lenne ezt itt is bemutatni! – Ezt magunk is megerősíthetjük. Legyen nagy siker a kiállítás! – Mi is ugyanezt szeretnők. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2015. április 25.Erdélyi magyar képzőművészeti kiállítás BudapestenSors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 címmel, eddig nem látott gazdagságban, 150 alkotó 430 festményén, szobrán, grafikáján, fotóján keresztül mutatja be hét évtized művészetét a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) tegnap megnyílt kiállítása. Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek? – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján az emberi erőforrások minisztere. Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, „amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon”. Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára „egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése”. Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora a kiállítás kezdő és záró dátumát megindokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet szervesen illeszkedett a magyarországi művészeti életbe, a határok 1990-es megnyitása után pedig ismét feloldódott az addigi bezártság, így nem lett volna indokolt a kortárs erdélyi művészeti folyamatokat etnikai alapon vizsgálni. A földrajzi határokról szólva elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. Szücs György beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódot, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is. Az augusztus 23-ig látható kiállítás zárószekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresést vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 30.Beköltözés a PantheonbaHetvenöt éves adósságot törlesztett a Magyar Nemzeti Galéria a Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című, hét évtized erdélyi művészetét eddig soha nem látott gazdagságban megjelenítő kiállítás megrendezésével. A tárlat augusztus 23-ig látogatható. Százötven erdélyi alkotó 430 festménye, szobra, grafikája, fotója fogadja a látogatót a Magyar Nemzeti Galériában (MNG). Hasonlónak – persze sokkal kisebb léptékben – legutóbb 1940-ben adott otthont a budapesti Szépművészeti Múzeum az Erdélyi művészek, erdélyi tájak című grafikai kiállításnak. Azóta csak az évek teltek és az adósság halmozódott, s a terv – ahogy Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője fogalmazott a megnyitón – már-már az örök ábrándok birodalmába költözött. Erdély azonban végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé – jelentette ki ugyanabból az alkalomból Baán László, az MNG főigazgatója, aki szerint az intézmény történetében még nem volt hasonlóan átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora, a kiállítás kezdő és záró dátumát indokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet a magyarországi művészeti élet szerves része volt, s bár a határok 1990-es megnyitása után feloldódott a bezártság, a kortárs erdélyi művészeti folyamatok etnikai alapon való vizsgálatának rossz gyakorlata nem szűnt meg egyik pillanatról a másikra. A kiállítás új szempontok szerint mutatja be az 1920 és 1990 közötti évek erdélyi magyar képzőművészetét. A megszokott Erdély-sztereotípiák helyett kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen erdélyi művészetet igyekszik megismertetni a látogatókkal. A tárlat fokozottan támaszkodik az erdélyi köz- és magángyűjtemények anyagára, Erdélyt pedig tágabb földrajzi keretek között értelmezi, nem mond le olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. A kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek képviselik a tárlat anyagában, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, ezt kívánják érzékeltetni Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól nyomon követhető a szociális ihletettségű festészet, de jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei kínálnak egyfajta arcképcsarnokot az erdélyi magyar képzőművészekről. A zárószekció az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig. Méliusz utazása Méliusz József Sors és jelkép című, a kiállítás címét is kölcsönző művében megjelenített utazás – mint a világirodalom sok más nagy jelentőségű útja – a szerző érzés- és gondolatvilágában tett hatalmas felfedező vállalkozás. Inkább vallomás, mint útikönyv, nem pontos beszámoló, hanem költői átlényegítés, nem száraz adatszerűség, hanem a valóság tudatos rendszerbe foglalása, vagyis a szó szoros értelmében vett műalkotás... – írta Szemlér Ferenc az első kiadás megjelenésekor. A regény Méliusz 1943 tavaszán Dél-Erdélyben tett félig illegális körutazásának élményéből fakadt, 1946-ban jelent meg először, 1949-ben bevonták példányait. Új kiadása másfél évtizedig váratott magára. „Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek?” – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján Balog Zoltán. Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, mégis úgy, mint ami a „mi részünk”. Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot. Megható volt látni, amint élő erdélyi klasszikusok, illetve rokonaik és leszármazottaik keresték nagy lelkesedéssel az ismerős műveket, csodálkoztak rá, illetve értetlenkedtek, hogy egyik-másik művésztől miért választottak többet vagy éppen méltatlanul kevés művet a kiállítás szervezői. Az örök szubjektív dimenzión túl azonban abban mindenki egyetérthet: immár nem tűnik lehetetlennek, hogy az erdélyi magyar képzőművészek elfoglalják a maguk természetes helyét a nemzet pantheonjában. Csinta Samu Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. május 4.Sors és jelképA sokoldalú író, költő Méliusz József könyvének címét kölcsönözte az a nagyszabású kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Galériában augusztus 23-ig mutatja be az erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 közötti hét évtizedét. Nagyon sokan vettek részt a tárlat április 24-i megnyitóján, teljesen megtelt a galéria pompás emeleti előcsarnoka, még a lépcsőkön is ültek, álltak érdeklődők. Erdélyi művészek és műkritikusok, innen Magyarországra és távolabbi államokba elszármazott alkotók, műgyűjtők, művészetbarátok, anyaországi képző- és iparművészek, írók, újságírók, hivatalosságok egyaránt jelen kívántak lenni a rendhagyó eseményen. Emlékezetes, élményteljes találkozó és kivételes művészeti megnyilvánulás volt ez mindannyiuk számára. "Az ember egyszer tűz/ másszor kő/ néha semmi/ néha visszhang/ egyszer kés és végül holt/ de néha: minden" – idézte nagy ívű megnyitóbeszéde végén Méliusz Hopplá- elégiáját Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. E fél évszázaddal ezelőtt született néhány sor mintha éppen a mostani kiállítás lényegét, szokatlanságában is egyedi jellegét ragadná meg. A tárlatról különben sok mindent megtudhattak olvasóink annak kurátorától, Szücs Györgytől, az MNG tudományos főigazgató-helyettesétől abból az április 4-i újságoldalnyi interjúból, amelyet előzetesen készítettünk vele. Ő is egy könyvre hivatkozott, amikor a nyitóünnepségen a kiállítás koncepciójáról beszélt. "Kilenc kéve hány kalangya?" – emlékeztetett a pár évtizede páratlan népszerűségnek örvendett székely anekdotagyűjteményre, miközben a hasonló siker reményét megcsillantó, kilenc fejezetre tagolt gazdag válogatás sajátosságait vázolta. A székely furfangra utaló tréfás felvetés persze szakszerű közlendőkkel kiegészítve, pontosítva rajzolta ki azt az összetett, sokszínű és újszerű összképet, amely az épület A szárnyában berendezett kiállítás, a 150 alkotó 430 festményének, szobrának, grafikájának, fotójának megtekintése nyomán alakulhatott ki a nézőkben. Minderről a továbbiakban az MTI beszámolója segítségével szólunk. Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, "amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon". Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, és mégis úgy, mint ami a "mi részünk" – fogalmazott. A miniszter felhívta a figyelmet arra, hogy a vadregényes Székelyföldön túl létezik az urbánus Erdély is, ezek együtt adják ki a teljes képet. Ezt kapjuk meg a kiállítás segítségével is – méltatta a tárlatot Balog Zoltán. Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára "egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése". Mint felidézte, korábban úgy tűnt, hogy a magyar fővárosban egy hasonló kiállítás "határos a lehetetlenséggel", így a példás szakmai körültekintéssel összeállított tárlat megvalósításának szándékát és módját nem lehet eléggé dicsérni. Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Az intézmény most végre törleszti adósságát: emberfeletti munka volt hét évtizedet egyetlen tárlaton áttekinteni, de a rendkívül magas színvonalú eredmény magáért beszél – méltatta a kiállítást, hozzátéve: "Erdély végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé". Szücs György főigazgató-helyettes elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. Beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az 1. világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Olivéren át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is. A kiállítás záró szekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2016. április 13.Kézdivásárhelyi büszkeségeinkMa adják át a magyar állami kitüntetéseket Nemzeti ünnepünk alkalmából Áder János köztársasági elnök több erdélyi személyiséget tüntetett ki Magyar Arany Érdemkereszttel a magyar közösségért kifejtett munkásságuk elismeréseként, köztük a kézdivásárhelyi Kosztándi Jenő festőművészt és dr. Dimény Attilát, a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum vezetőjét. A kitüntetést Zsigmond Barna Pál főkonzul adja át ma 18 órakor Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán. Kosztándi Jenő festőművészt az egyetemes magyar kultúrát színesítő, különösen az erdélyi magyar képzőművészetet gazdagító alkotóművészete elismeréseként részesítette kitüntetésben Áder János köztársasági elnök. A laudációban munkásságáról kiemelik: „Képein a modern egyetemesség szintézisét és az erdélyi művészet emelt szintű téziseit ismerhetjük fel. Képein látjuk környezetünk, múltunk és életünk felismerhető jeleit, amelyek szigorú struktúrák, zárt kompozíciók és aranymetszések mérnöki tervezésével a veszendő egyszeriből örökérvényű szabályrendszert, megtartó rendet teremtenek. Pályája az erdélyi képzőművészet kivonata is. Az egyetemi éveket záró diplomamunkája (Tanulmányi kirándulás) a varsói világkiállításon szerepelt és nemzetközi elismerést jelentett. (…) Szülővárosában, Kézdivásárhelyen való letelepedése után a brassói Mattis Teutsch János festőművész, szobrász és grafikus munkássága és barátsága a modern képiség szabadsága felé adott impulzusokat. (…) Feleségével együtt Kézdivásárhelyen felnevelt egy műértő közönséget. Kettejük kezdeményezésére jött létre a Nagy Mózes Gimnázium általános iskolai szintjén a rajztagozat.” A 86. éves festőművész a kitüntetés átvétele előtt nyilatkozott lapunknak: – Kimondhatatlan érzés, nagy boldogság számomra ez a kitüntetés, olyan, mint amikor a kisgyerek várja a karácsonyfát. Az átadásra elkísér Hegedűs Ferenc vállalkozó, dr. Deák Ferenc magyartanár és felesége, továbbá remélem, velem tarthat gyengélkedő feleségem is. Ezúton is köszönetet mondok Áder János köztársasági elnöknek, a magyar Miniszterelnökségnek a gratuláló levélért, a csíkszeredai konzulátusnak, Hegedűs úrnak és Kézdivásárhely lakosságának, amiért szeretetükből erőt merítve dolgozhattam idáig, valamint feleségemnek, aki zavartalan alkotói környezetet teremtett számomra. Kosztándi Jenő 1930. május 26-án született Kézdivásárhelyen. Gyerekkora első éveit Brassóban, majd Hosszúfaluban töltötte. Középiskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi római katolikus gimnáziumban kezdte el, majd Sepsiszentgyörgyön fejezte be a II. világháború végén. 1953-ban a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festő szakán diplomázott, azóta tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. 1971-ben a kézdivásárhelyi elméleti líceum keretében létrehozott képzőművészeti tagozat szervezője, ahol 1990-es nyugdíjazásáig tanított. Daczó H. Barna Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. május 12.Budapesti kiállítás a nagybányai művésztelep megalakulásának évfordulójánA nagybányai művésztelep megalakulásának 120. évfordulója alkalmából Nagybánya 120 év – MissionArt 12 kép címmel szerdától látogatható kiállítás Budapesten, a MissionArt Galériában. A május 28-áig nyitva tartó tárlaton Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Börtsök Samu, Boromisza Tibor, Iványi-Grünwald Béla, Kádár Géza, Dömötör Gizella, Ziffer Sándor, Jándi Dávid, Nagy Oszkár, Pittner Olivér és Mattis Teutsch János egy-egy képe idézi meg a nagybányai művésztelep történetét. Jurecskó László galériavezető, művészettörténész az MTI-nek elmondta: május 5-én volt 120 éve, hogy elkezdődött a modern magyar művészet története, ekkor érkezett Hollósy Simon és csapata Nagybányára. A kiállításon az alapító mester, Hollósy Simon egyik műve mellett Ferenczy Károlytól, a nagybányai plein air művészet legnagyobb alakjától a Vasárnap délután című festmény lesz látható, de ebbe a sorba tartozik Börtsök Samu Nagybánya a Virághegyről című képe is. A neósokat, a vad, élénk színekkel festőket Boromisza Tibor, Ziffer Sándor és Kádár Géza képviseli, míg a világháború alatti kubizmust Dömötör Gizella. A két világháború közötti neoklasszicizmust Jándi Dávid, míg a korszak kubista műveit Pittner Olivér alkotása reprezentálja, a sort pedig Mattis Teutsch János képe zárja – mondta a galériavezető. Hangsúlyozta, hogy a MissionArt Galériának 25 éve az egyik fő feladata a nagybányai művészet feltárása, feldolgozása és eljuttatása a gyűjtőkhöz. „1991-ben fedeztük fel magunknak azokat a művészeket, akik a magyar művészettörténet kánonjában vagy ismeretlenek voltak, vagy ha ismertek is voltak, nem volt mögöttük megfelelő mennyiségű és minőségű ismert alkotás” – idézte fel a művészettörténész, hozzátéve, hogy a művek többsége Erdélyben vagy Magyarországon lappangott. Kiemelte, hogy most láthatja először a közönség Ziffer Sándor 1910–1911 körül készült párizsi olajfestményét és Hollósy Simon Nereszen című tájképét. Hangsúlyozta: korábban a magyar művészettörténetben Nagybányával kapcsolatban elsősorban az alapító nemzedék tagjaival, Hollósy Simonnal, Ferenczyvel, Thorma Jánossal, Réti Istvánnal és Iványi-Grünwalddal foglalkoztak, de nem dolgozták fel a művésztelep modern irányzatait. Jurecskó László emlékeztetett arra, hogy a galéria 1992-ben rendezett először kiállítást a nagybányai művésztelepről, amely a neósok fellépésétől 1944-ig követte végig az alkotókat. Mint mondta, a most nyíló kiállításon olyan művek szerepelnek, amelyek a galérián keresztül kerültek különféle neves gyűjteményekbe. A Falk Art Fórum című rendezvény keretében május 21-én, szombat délután Jurecskó László tárlatvezetést is tart a kiállításon a MissionArt Galériában. Krónika (Kolozsvár) 2016. május 26.„Az életem itt volt a műteremben”– interjú Kosztándi Jenő festőművésszel – Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművészt nemrég az erdélyi magyar képzőművészetet gazdagító alkotóművészete elismeréseként tüntették ki Magyar Arany Érdemkereszttel. A ma 86. évét betöltő alkotóval műtermében beszélgettünk életpályája főbb állomásairól. – Mi volt az első kép témája, ha még emlékszik? – A művészi pályámnak van egy nagyon érdekes kezdete. Apám kapott egy nagyon jó állást, ezért Brassóba költöztünk, ahol egy óriási bérházban laktunk, többek között egy Papana nevű pilótával, valamint Kerekes bácsival, a vonatállomás főkönyvelőjével. A lakás az állomás közelében volt, és a kerítés végében levő kapun ki lehetett jutni a repülőtérre. Óvodásként ez óriási hatással volt rám, két deszkát összeütöttem, és így burrogtattam. Papana ezt meglátta, a repülőhöz vezetett, és hagyta, hogy megsimogassam a gépet. Két hét múlva beültetett a sportrepülőbe, később két méterre fel is emelkedtünk, majd ezt többször megismételtük. Délelőttönként pedig Kerekes bácsi felültetett a gőzösre, és tolattunk. Ezek hatására repülőket és vonatokat kezdtem rajzolni. Innen már nem volt visszaút, eldőlt, rajzolni fogok. – Kitől tanult gyermekéveiben? – Brassóban órák hosszat néztem Tuzson György nagybátyámat, amint pasztellel festett. Később Hosszúfaluba, majd Lemhénybe költöztünk, ahol egy évet magántanuló voltam, majd bejöttem a gimnáziumba. Hetedikes lehettem, amikor rajzkörre jelentkeztem, de a tanár elutasított, mert „csak a felső tízezer gyerekeivel foglalkozott”, nekem pedig tisztviselő volt az apám. Így a gimnáziumi években magamtól rajzoltam le mindent, ami kézügybe került, mozsarakat, tojást, vöröshagymát. – Hogyan emlékszik az egyetemi évekre? – Sepsiszentgyörgyön érettségiztem, majd szeptemberben felmentünk Kolozsvárra felvételizni, ahol 9,30-cal felvettek festészet szakra. Miklóssy Gábor volt a professzorom, akinek gyerekkorában mindkét lába lebénult, és fantasztikusan kegyetlen volt. Egy bizottság kiválasztotta a munkámat a varsói világkiállításra, másnap bejött a professzor, és lefestette feketére azt a képet, amelyen egész évben dolgoztam. Epeömlést kaptam, összeestem, a klinikán benyugtatóztak, majd hazaengedtek. Végezni akartam magammal, de közben hazaértek az osztálytársaim, és berángattak a műterembe. Kedd volt, este 10 órára értünk be és péntek fél tizenegyig folyamatosan dolgoztam, újrafestettem a képet. De Miklóssy szeretett, és a talpa nyomát is áldanám, hiszen, amikor az államvizsgán szemtelenkedés miatt marxizmusból elbuktam, Bukarestig ment, hogy megkapjam az átmenőt. Nem járt sikerrel, de elhozta számomra a Romániai Képzőművészek Szövetségének első sorszámú tagsági könyvét. Aztán következő évben sikerrel vettem a marxizmus-vizsgát is. – Mi történt a diplomázás után? – Hazajöttünk a minisztériumtól kapott papírral, amelyben kötelezték a helyi tanácsot, hogy biztosítsanak számunkra műtermet és lakást. Lakásra nem volt szükség, hiszen szüleimnél laktunk, végül Báró Szentkereszty Stefánia tönkrement kriptáját kaptam meg, amelyet a lengyel világkiállításra kivitt kép díjából újíttattam fel, és tizenegy évig ott dolgoztam. – Mikor, hogyan kezdett el tanítani? – Olasz Ferenc fizikatanár megkért, hogy az általa betanított színdarabhoz készítsek díszletet. Elkészítettem, a pártbizottságból valakinek megtetszett, és elrendelték, hogy másnaptól a líceumban a román osztályokban rajzot kell tanítanom. Mondtam, festészetet végeztem, nem rajztanárit, erre azt válaszolták, menjek nyugodtan, hiszen akinek 6 év egyeteme van, az taníthat (a rajztanári egyetem 5 éves volt). Később ennek meglett a hátulütője, amiatt, hogy nem volt rajztanári diplomám, az utolsó 11 évben jóval kisebb fizetést kaptam, mint tanárkollégáim. 39 évig tanítottam, és 19, képzőművészeti egyetemet végzett növendékem van, közülük kiemelném Szabó Tündét, Vargha Mihályt, Uszkai Erzsébetet, Jakabos Imolát és Szőcs Ágnest. – Kérem, meséljen a rajzosztály kezdeteiről. – Bár feleségem rajztanárit végzett, pályáját orosztanárként kezdte. Az oroszórák mellett rajzkört indított, csakúgy, mint én. Ez ment 5-6 évig, amikor lementem a tanfelügyelőségre, és azt mondtam, két héten belül beindíthatjuk a rajziskolát. Beleegyeztek, azonban bútorokra, festőállványokra volt szükség. Minden szülő adott 80 lejt, a mesterek időben legyártották a szükséges bútordarabokat, a maradék pénzre egy lemezjátszót vettünk, és amíg a diákok rajzoltak, Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája szólt. Számomra öröm volt ott lenni. – Hogy tekint vissza eddigi pályájára? – Az egyetemi évek után hamar felfigyeltek rám Bukarestben, és felvettek a Romániai Képzőművészek Szövetségének országos vezetőségi tanácsába, amelynek 11 évig voltam tagja. A diplomázás után sokat olvastam, tanulmányoztam, kísérleteztem, fejlesztettem magamat, hiszen Mattis Teutsch János festőművész mondta, „Jenő, szeretem, amit csinálsz, de nem lefesteni, hanem megfesteni kell a képet. Nyújtsd ki a kezed, s a világ belejön.” Az egyetemen az impresszionizmust, a zamatos, jó festészetet tanultuk meg, ami azonban nem elég. A dolgok mélységét, a mondanivaló tisztaságát, annak képbe való ültetését, mind meg kellett tanulnom. Az életem itt volt a műteremben, és itt is lesz, mindaddig, amíg be tudok járni. Daczó H. Barna Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 16.Négyfalu negyedikje: HosszúfaluA ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között. Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg. Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt. Kötődések határok nélkül Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások. Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak. Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter. A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli. Volt egyszer egy iskola A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása. Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 3.Elhunyt Kosztándi JenőEgy művésszel, egy nagyszerű emberrel lettünk szegényebbek Tegnap futótűzként terjedt a szomorú hír a világhálón: szerda este, életének 87. évében hirtelen elhunyt Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművész. A céhes városbeliek egy nagyszerű emberrel és művésszel lettek szegényebbek. Kosztándi Jenő 1930. május 26-án született Kézdivásárhelyen. Gyerekkora első éveit Brassóban, majd Hosszúfaluban töltötte, ahol egy pilótával, valamint a vonatállomás főkönyvelőjével laktak egy bérházban, így korán repülőre, illetve gőzösre ülhetett. „Ezek hatására repülőket és vonatokat kezdtem rajzolni. Innen már nem volt visszaút, eldőlt, rajzolni fogok”, nyilatkozta tavaly utolsó, lapunknak adott interjújában. Középiskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi római katolikus gimnáziumban kezdte el, majd Sepsiszentgyörgyön fejezte be a II. világháború végén. Ezt követően a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészet szakára nyert felvételt. Itt Miklóssy Gábor volt a professzora, akinek gyerekkorában mindkét lába lebénult, emiatt igencsak szigorú lett felnőtt korára. „De Miklóssy szeretett, és a lába nyomát is áldom, hiszen amikor az államvizsgán szemtelenkedés miatt elbuktam marxizmusból, Bukarestig ment, hogy megkapjam az átmenőt”, emlékezett vissza Jenő bácsi. 1953-ban diplomázott, és tagja lett a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Hazatérése után előbb rajzot tanított a líceumi román osztályokban, majd 1971-ben a kézdivásárhelyi Elméleti Líceum keretében létrehozott képzőművészeti tagozatot szervezte, ahol 1990-es nyugdíjazásáig tanított. „Számomra öröm volt ott lenni. Amíg a diákok rajzoltak, Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája szólt. 39 évig tanítottam, és 19, egyetemet végzett növendékem van, közülük kiemelném Szabó Tündét, Vargha Mihályt, Uszkai Erzsébetet, Jakabos Imolát és Szőcs Ágnest”, sorolta büszkén. Festőművészként az egyetem elvégzése után is folyamatosan fejlesztette magát. „A diplomázás után sokat olvastam, tanulmányoztam, kísérleteztem, fejlesztettem magamat, hiszen Mattis-Teutsch János festőművész mondta: »Jenő, szeretem, amit csinálsz, de nem lefesteni, hanem megfesteni kell a képet. Nyújtsd ki a kezed, s a világ belejön.« A dolgok mélységét, a mondanivaló tisztaságát, annak képbe való ültetését mind meg kellett tanulnom”, vallotta a mester. Képeivel rengeteg rangos kiállításon vett részt, de soha nem ült a babérjain, „komolyabban dolgozom, mint 10 évvel ezelőtt”, vallotta lapunknak ottjártunkkor. Jenő bácsi azon művészek közé tartozott, akit életében is megbecsültek. 2015-ben, a magyar kultúra napján feleségével együtt Háromszék Kultúrájáért-életműdíjjal tüntették ki a helyi kultúra terén kifejtett több évtizedes, kiemelkedő tevékenysége elismeréseként. „A gyermekkori elfogultságomat félretéve, a kortárs művészettörténész nagyítóján át is látszik, hogy a Kosztándi házaspár művészete nemcsak háromszéki, erdélyi, hanem európai mércével is mérhető, mert mélyen gyökerező, hiteles mondanivalójú” – hangzott el Vargha Mihály, az egykori diák, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának laudációjában. Tavaly márciusban nemzeti ünnepünk alkalmából Áder János köztársasági elnök Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki a házaspárt a magyar közösségért kifejtett munkásságuk elismeréseként. „Pályája az erdélyi képzőművészet kivonata is. (…) Feleségével együtt Kézdivásárhelyen felnevelt egy műértő közönséget”, állt a méltatásban. „Kimondhatatlan érzés, nagy boldogság számomra ez a kitüntetés, olyan, mint amikor a kisgyerek várja a karácsonyfát”, nyilatkozta akkor lapunknak Jenő bácsi. 2010-ben Hegedűs Ferenc vállalkozó megnyitotta a Kosztándi Galériát. A művészpár a városnak adományozta életművét, így páratlan kincs került a közösség birtokába. „Mély fájdalommal búcsúzom Jenő bácsitól, hiszen nagyon jó barátságban voltunk, óriási űrt hagyott maga után”, osztotta meg lapunkkal a mecénás. Barátai, tisztelői február 4-én, szombaton 14 órakor a régi református temető ravatalozójában vehetnek búcsút Jenő bácsitól. (daczó) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. május 31.Vízen innen: MezőföldönMinden, ami a Feketeügyön innen van, az Felső-Mezőföld. Osztjuk, rendezgetjük az ott lakókkal a felső-háromszéki rónának azt a részét, amely a nagy víztől (mert így is emlegetik a Feketeügyet) északnyugatra terül el. „Községileg is együtt vagyunk – erősítik. – Katolna vezet, az a mi központunk. Mátisfalva még ide tartozik, de tovább már a csernátoni határ terül el.” Így van ez! – bólintott rá beszélgetésünk alkalmával Kocsis Károly is, aki az ikertelepülés, Kézdimárkosfalva falufelelőse, Mátisfalva lakója. A kicsengetés itt is ünnep – Az egész környéken kerestük a vendéglőket, az asztalnyi üres helyeket, ahová a rokonokkal le tudnánk ülni egy ünnepi ebédre – ismételgették a gondokat Mezőföldön is, mert nincsen e vidéken olyan falu, ahol a diáklányok-diákfiúk sikerének ne örvendene együtt a rokonság. – Ez nem rongyrázás – magyarázták Márkosfalván is –, de a szülők is le szeretnének ülni egy asztal mellé úgy, hogy ne a konyháról és főzésről-sütésről lenne szó, mert az esemény számunkra is ünnep. Ünnepi ruhát, székely népviseletet öltő fiatalokkal lehetett találkozni mindenütt, virág és zene tette valóban ünneppé május végét Mezőföldön is. – Nálunk, mármint Márkosfalván, a kultúrotthon üres hátsó szobáiban terítenek két alkalommal is a hétvégén, már sürög-forog az asszonynép – mutatja Veress Benedek harangozó. – Minden egybeesik. Itt a permetezés és a kapálás ideje, eső volt, s a kertekben palántálnak, és konfirmálások zajlanak mindenütt Mezőföldön. A 437 lelkes márkosfalvi egyházközségről Papp Zsolt lelkipásztortól érdeklődtünk, aki elmondta, hogy református kollégiumi vallásoktatói pályafutás és New York-i, eresztevényi lelkészkedés után hívta meg a márkosfalvi gyülekezet. A hívek segítségével rendezték a helybeli parókia környékét, gyümölcsöst telepítettek, a községi tanács támogatásával nyílászárócserét kezdtek a templomnál, a lelkészi lakon, kerítést építettek, készülnek a lelkészi lak tetőzetének javítására. Ünnepi előadást szerveznek az 500. évfordulóra szeretetvendégséggel. – Halljátok-e, asszonyok? Öntsetek egy kicsi vizet azokra a virágokra, a festő szobrához vezető ösvény mellé, a virágra víz kell! – rendelkezett Tusa Levente szentkatolnai polgármester. A Barabás Miklós-emlékparkról volt a szó. – Mi nem is csodálkozunk, ha rendelkezik-parancsolgat – jegyezték meg a kultúrház előtt tébláboló férfiak, ez az ő tulajdonsága s feladata is. Kaptunk mi is az alkalmon, s megkérdeztük futtában: mi a helyzet, mikor lesz új iskolája-óvodája Kézdimárkosfalvának? – Meghirdettük a versenytárgyalást – jött a rövid felelet. – Sietek, mert jön egy rendőr vendégem, térkamerákat akarok felszereltetni minden faluba, hogy megelőzhessük a bajokat – s pillanatok alatt tovaillant a polgármester. – Az új iskolának mi örvendünk a legjobban, a márkosfalviak s a gyermekek – nyilatkozta Néda Imola tanítónő, aki elmondta, hogy negyedszázadnyi gyermek okul-tanul a régi, megrogyott épületben, de egy-két év múlva jobbra fordul majd a demográfia. Van-lesz jövője Barabás Miklós falujának – a nemzet festőjének nevét fogja viselni az új iskola is –, a tavaly is tizenkét gyermek született a faluban! Mit kongat a martonfalvi nagyharang? Merthogy éppen húzták a delet Kézdimartonfalván. Azt kongatja most, hogy per-me-te-zés, per-me-te-zés! – értettük mi. – Nagy munkaidő van most itt – felelte Héjja Alpár, az a helybeli fiatalember, aki azért egyedi, mert a kézdivásárhelyi mezőgazdasági szakiskola végzettjeként kijelentette: nekem a mező, a mezei munka a lelkem, szeretem és nagy akarattal végzem. Alpár példája annak a háromszéki fiatalnak, aki szülei segítségével (édesanyja, Magdika is diplomás mezőművelő szakember) nem kívánkozik külföldre, itthon próbál megélni, megnősült, családot alapított, fészket rakott. Sietve mondta el, hogy édesapja vízzel tölti a ciszternát, permetezni kell, mert összehajlottak a pityókabokrok: most történik a gyomirtás, utána jön a ragya elleni, végül pedig a bogarak elleni kezelés. Mindezt szigorúan szakaszosan kell elvégezni. Begyújtja a traktort és továbbrobog. Az apa, Héjja Miklós talán kissé ráérősebb, és figyelmeztet: – Nézze meg a katolikus kápolnánkat, közösségi munkával szépen rendbe tettük, új ruhába öltözött. Aktív papunk van, Opra István a plébánosunk – hangsúlyozta az egyháztanácsos, és biciklijén ő is elkerekezett a kánikulában. Nekünk már csak arra maradt időnk, hogy lencsevégre kapjuk azt a martonfalvi családi házat, ahol a Kalabér család élt, néhai Kalabér László (1937–2008), aki ornitológiai munkásságát 1965-ben kezdte. Külföldi tanulmányi és gyűjtőkirándulásainak sorát egy dél-magyarországi tojásgyűjtő úton nyitotta meg, majd szinte egész Európát bejárta, ismert szakemberekkel alakított ki eredményes kapcsolatot. Nemzetközi madártani kongresszusokon vett részt, az UNESCO égisze alatt működő Nemzetközi Madárvédelmi Tanács ragadozó madarakkal foglalkozó eurázsiai munkaközösségének végrehajtó bizottsági tagja volt. Szakközleményei a nagyváradi, a sepsiszentgyörgyi Aluta, a brüsszeli, a lillei, a budapesti Állattani Közlemények, a csíkszeredai Acta Hargitensia, valamint a korabeli múzeumi évkönyvek és tudományos ülésszakok alkalmából megjelenő kiadványok hasábjain láttak napvilágot román, magyar, francia és angol nyelven. A ragadozó madarak ökológiai szerepével, a madarak posztembrionális fejlődésével, tojáskutatással (oológia) és a madártan környezetvédelmi vonatkozásaival, s így a mezőgazdasági vegyszerek tojáshéjban való felhalmozódásával is foglalkozott. Posztumusz kötete magyar nyelven Kézdimartonfalvától Új-Zélandig a madarak nyomában címmel jelent meg a brassói Fulgur Kiadónál (1997-ben) a sepsiszentgyörgyi Trisedes Press támogatásával. A tudós nevét emléktáblával kellene megörökíteni szülőfalujában. Fejlesztés is lesz Hatolykán Felújított aszfaltburkolaton robogtunk Hatolyka felé. Szakemberként állítom, hogy a falu gyógyfürdőjének mofettája az egész térség legerősebb és leghatásosabb gázfürdője egyrészt azért is, mert kimondottan a vehemens ásványvizes-gázos feltörésre épült, ahol a leghatásosabban érvényesül a gázok természetes radioaktivitása is. A gyógygáz hozama akkora, hogy a felesleges mennyiség egy arra kialakított úton a szabadba távozik. Méltán büszke Tusa Levente polgármester a hatolykai egységre, és jelezte: fejlesztési elképzeléseik is vannak. Szabadtéri strandot szeretnénk kialakítani az elkövetkező időszakban a gyógyfürdő előterében – tájékoztatott –, amely révén a vízi sportokkal és a hasznos szórakozással odacsalogatnánk azt a fiatalabb nemzedéket is, akik egyelőre nem látják szükségesnek a gyógykezelést. A gyógyfürdőnél Bardocz Róbert egységfelelős fogadott, aki elmondta, a nyáron keddtől szombatig 11 és 18 óra között tartanak nyitva, vasárnap és hétfőn zárva vannak. Szolgáltatásaik között ott a meleg ásványvizes és a hidromasszázsfürdő, a mofetta, a szauna, a kardiófitnesz gépek. Az ásványvizet mofettás és gyógyszeres kisegítő kezeléssel együtt a mozgásszervi megbetegedések, a periférikus érbántalmak, magas vérnyomás és szívkoszorú-érelmeszesedés tüneti kezelésére használja a környék. A borvíz útja program részeként létrehozott fürdőközpontot a Kovászna Megyei Aquasic Egyesület és a szentkatolnai önkormányzat működteti. Megkeresésünkre az egyesület ügyvezető igazgatója, Demeter István elmondta, folyamatban vannak azok a hivatalos papírformaságok és egyezkedések, amelyek révén a fürdőgyógyászatban jártas és gyakorlott balneoterápiás szakorvost alkalmaznak az egységhez, aki előzetes vizsgálat alapján írja elő a gyógykezelés olyan mozzanatát az ideérkezőnek, aki a természetes gyógytényezőket igénybe akarja venni. Ha a szükség megköveteli, az egyesület ezt a szolgáltatást kiterjeszti a kezelésében levő többi egységre (Oltszem, Előpatak, Málnásfürdő, Bölön) is. A távolabbi vidékekről ide igyekvőknek mondjuk el – utóbbi időben külföldről, Magyarországról is jelezték, hogy kipróbálnák a hatolykai gyógymódot –, hogy a település központi része alatt mindenütt ez a természeti kincs rejtőzködik, van borvízkútja a falunak, és számos udvari kútban is ásványvíz tör fel, jó néhány lakás pincéje szén-dioxiddal van tele. Ezek a kevésbé ismert, ún. hatolykai pince-mofetták. Meglehet, hogy a távolabbról érkező a település felől is érdeklődne. Hatolyka idegenforgalmi értéke a templom előterében álló, 1668-ból való ácsolt harangláb, Háromszék legrégibb ilyen jellegű építménye. Kora középkori templomát a barokk korban megújították. Külső falán az első világháború hőseinek kőbe vésett névsora látható. Templombúcsúja mindenszentek napján van. Figyelemre méltó az elemi iskola előtt álló kis székely kapu, Kelemen Dénes gelencei tanító és faragómester egyik legkorábbi munkája (1957). Tatarozásra szorul. A falu határából szórvány régészeti leletek láttak napvilágot. Egy római kori díszített csontnyelű kés került a Székely Nemzeti Múzeumba. A faluban – csodák csodája – megmaradt és ismét felújították a tavaszi kakasütés régi helyi népszokását. Húsvéthoz kötődött, de az utóbbi években a mindenkori falunapok kedvenc attrakciója. Évente mintegy negyedszáz gyerek és felnőtt nevez be a játékba. Az viheti haza a kakast, akinek sikerül bekötött szemmel, három próbálkozásból hosszú pálcájával megérintenie, enyhén megütni a lábánál kikötött kakast. A településhez több jeles család és személyiség kötődik. Idevaló származású volt a jeles Potsa család, neves képviselője, Hatolykai Potsa József (1836–1903), Háromszék vármegye főispánja, a kor jeles közéleti személyisége. Ma is él itt nevében a Pakó család, amelynek tagjai már Bethlen Gábor idejében lustráltak. Pakó János püspöki titkár, címzetes esperes és kolozsmonostori pap volt. A Pap családból származott Pap András székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumi tanár. Hatolykai származású volt Mattis-Teutsch János (1884–1960) festőművész, a múlt század eleji európai avantgárd festőművészet képviselője. Hatolyka testvértelepülési kapcsolatot tart fenn a magyarországi Tardona községgel, amely ma az egyik legjelentősebb Jókai-emlékhely. Jókai Mór a szabadságharc bukása után a feltételezett megtorlások elől itt keresett és talált menedéket addig, míg felesége, Laborfalvi Róza nem szerzett számára menlevelet. A tardonai Jókai-háznak nevezett épületben kapott helyet a nagy regényíró emlékszobája. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 24.Mattis-Teutsch-művek az avantgárd jegyében„Kizárólag a brassói Művészeti Múzeum kezdeményezésére született meg ez a nem mindennapi kiállítás, amely Hans Mattis-Teutsch művészi portréját igyekszik előtérbe helyezni, azé a művészét, akit az európai expresszionizmus jeles képviselőjeként tarthatunk számon”, mondta Alexandra Sârbu a kolozsvári Művészeti Múzeum munkatársa, a Hans Mattis-Teutsch. Az avantgárd jegyében című kiállítás felügyelője. A Bánffy palota földszinti termeiben berendezett, valóban nem mindennapi eseménynek számító tárlat sajnos nem vonzott annyi érdeklődőt, mint amennyit megérdemelt volna, ennek okait azonban csak találgatni lehet, de valószínűleg az is hozzájárulhatott ehhez, hogy egy órával azelőtt nyitottak meg, szintén a Művészeti Múzeumban, egy fotókiállítást, a nagybányai Hét nap elnevezésű csoportosulás három tagjának a munkáit tartalmazó tárlat az emeleti termekben kapott helyet. Aki azonban kíváncsi a brassói születésű Hans Mattis-Teutsch – a magyar képzőművészeti világban Mattis-Teutsch Jánosként ismert – erdélyi festő, szobrász és grafikus munkáira, az avantgárd művészetek európai rangú mesterére, az július 30-ig ellátogathat a Bánffy palotába. A kiállított művek Mattis -Teutsch 1917–1932 közötti alkotói szakaszaiból származnak, a brassói múzeum 31 munkából – linómetszet, akvarell, pasztell, kisplasztikák – álló gyűjteményét öt, a kolozsvári múzeum tulajdonában lévő festmény egészíti ki. A csütörtök délutáni megnyitón jelen volt a kiállítás két kurátora is, Andreea Pocol és Radu Popica, mindketten a brassói művészeti múzeum munkatársai. Radu Popica művészettörténész szerint Mattis-Teutschot az sem térítette el művészi szándékaitól, hogy szülővárosában nem értették meg és nem fogadták be alkotásait, később azonban Wassily Kandinsky és Franz Marc műveivel való találkozásakor megerősödött benne, hogy helyes úton jár. Kandinsky egyébként nagy hatással volt rá, ezt tükrözi az 1931-ben kiadott Kunstideologie című, elméleti írásokat tartalmazó kötete is. A mostani kiállítás brassói anyagát 2015-ben mutatták be Szentendrén, a budapesti Román Kulturális Intézet és a szentendrei Ferenczy Múzeum szervezésében. Köllő Katalin Szabadság (Kolozsvár) 2017. július 4.Érzelemzónák lélekképekkelMattis Teutsch-kiállítás a kolozsvári Művészeti Múzeumban Amint arról június 24-i lapszámunkban már beszámoltunk Az avantgárd jegyében címmel Mattis Teutsch János akvarelljeiből, pasztelljeiből, linómetszeteiből, festményeiből és kisplasztikáiból nyílt kiállítás június 22-én a Bánffy-palota földszinti termeiben. A brassói Művészeti Múzeum tulajdonát képező és a kolozsvári Művészeti Múzeum anyagával kiegészített tárlat Kolozsvár képzőművészeti életének kimagasló eseménye. „Ahol ő ült és beszélt, ott mindig Európa közepe volt” – mondta a költő, lapszerkesztő, képzőművész Kassák Lajosról, a magyar avantgárd élharcosáról, az aktivizmus megteremtőjéről Illyés Gyula. De mondhatta volna Mattis Teutsch Jánosról is, akiben Kassák a jövőt vélte felfedezni, a képzőművészet fejlődési irányának egyik letéteményesét, olyannyira, hogy 1917-ben, az általa szerkesztett avantgárd folyóirat, a MA első kiállítását is az aktivista körhöz csatlakozott brassói művész munkáiból rendezte meg. És nem tévedett, hiszen Mattis Teutsch szoros kapcsolatba került a múlt századelő művészetformáló nagyjaival, a művészet szellemiségéről értekező, s azt gyakorlatba ültető Vasszili Kandinszkijjel valamint Javlenszkijjel, Franz Marc-kal és a Der Blaue Reiter (Kék lovas) csoportosulás többi, meghatározó alakjával. Sőt nem kiesebb egyéniségekkel, mint Paul Kleevel, Arhipenkóval és Marc Chagallal volt közös kiállítása. Hogy a szülővárosába, Brassóba 1919-ben visszatért s ott megállapodott művész hogyan távolodott el a természetelvűségtől és jutott el a lírai expresszionizmuson keresztül az absztraktig, beemelve ezáltal az öreg kontinens művészeti forradalmaitól meglehetősen távol eső Erdélyt Európa kellős közepébe, arról sokan és sokféleképpen írtak. Most mégis Hevesy Ivánnak a MA folyóiratban szinte úttörőként napvilágot látott összefoglalóját idézném, miszerint Mattis Teutsch János „a természet reális formáiból absztrakt művészi formákat teremt, amelyek így már nem tárgyak szimbólumai, hanem érzések kifejezői.” Ezeknek az érzéseknek a képi vetületeiből kapunk ízelítőt a Bánffy-palota földszinti termeiben. A kolozsvári Művészeti Múzeum egyik legjelentősebb idei rendezvénye a brassói Művészeti Múzeum jóvoltából villanthatja fel az 1960-ban elhunyt festő művészi termésének viszonylag korai és középső szakaszából (1917–1932) származó, reprezentatív munkákat. Mattis Teutsch művészi fejlődésének, alakulásának dokumentációját nyújtja a tárlat. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-23
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
